Egykor beleszállt egy ajtóba, most az MU agytrösztje

ANK-DÖNTŐ: SZENEGÁL ÉS ALGÉRIA ÚTJA; ELEMZÉS, ÖSSZEGZÉS, ÉRTÉKELÉS

Péntek este rendezték az Afrikai Nemzetek Kupája fináléját, amelynek a végén Algéria diadalmaskodott.

A győzelem édes íze (fotó: Reuters)

ELEMZÉS

Egyiptom, a rendező ország, bár nagy blama keretében, már a nyolcaddöntőben kiesett, egyértelmű, hogy Szenegálnak szurkolt. Hogy miért is? Erre az 1989 lejátszott, "A HALÁLOS MECCS" -ként elhíresült találkozó adhat választ. Abból a meccsből óriási balhé született, és az azóta tartó futballháború Egyiptom és Algéria között még ma is észlelhető.

Szenegál válogatottját hideg zuhanyként érte, hogy már az összecsapás legelején egy mázlista lövéssel, ami Bounedjah lábához fűződött, vezetéshez jutott Algéria. Ez nagyban meghatározta a további játékot: Algéria okosan ráült az előnyre, Cissé válogatottja pedig sok, zavaró technikai hibával focizott, támadásaik szörnyen lassúak és szenvedősek voltak. Az előnyben lévő fél hátsó sora nem csak Szenegálon, de tulajdonképp egész Afrikán kifogott. Minden támadót elképesztő szorosan őriztek, abban a pillanatban, hogy hozzájuk került a játékszer, egyből ott termett legalább három Sivatagi Róka. 

Algéria sikerében komoly szerepet vállalt ellenfelük játéka is: statikusan mozogtak, ezért jó pár alkalommal, inkább saját maguk próbálkoztak, az algériaiak erre roppant gyorsan reagáltak, keményen fölrúgták.

Továbbá hiába játszanak egytől-egyig a szenegáli csapat tagjai topligákban, ott remekül megvernek egy-egy embert vagy - ha a labdarúgó védekezőbb szellemű - durvánbelépnek a csatárnak. Viszont hiányzott közülük egy igazi játékmester, aki átadásaival, passzaival könnyedén megbont egy ilyen védelmet, ezt a szerepet egyedül talán Mané tudta volna fölvenni, csakhogy ő is inkább szélső, és egyedül borzasztóan kevés.

ALGÉRIA

A Sivatagi Rókák voltak az egyedüliek, a nagyok közül, akik nem botladoztak, magabiztosan szerezték a gólokat, remek játékot mutattak, de ha muszáj volt, akkor a védelemre is építhettek. Igazi esélyesként nem számolt velük senki, ami hibának bizonyult, mert ténylegesen ők voltak a legjobbak. Rászolgáltak történetük második ANK-trófeájára, egyetlen egyszer szedte  ki a labdát saját kapujából M'bolhi kapus, ellenben ezt tizenkétszer csinálták meg ar iválisok hálóőreivel. Már a csoportkörben érezni lehetett, valóban komolyan gondolják, aztán folytatták a gólgyártást, a játszmáikon döntött egyéni megmozdulás is, de csapatként sem működtek utolsóként. Djamel Belmadinak óriási szerepe van az aranyban. 2014-ben pusztán tizenegyesekkel estek, a későbbi győztes, Németország ellen. Azóta mélyrepülésbe kezdett az algériai-gárda, de Belmadi, 2018-as kinevezése óta rengeteget tesz azért, hogy vissza kerüljenek a helyes vágányra.

 Amiért pluszba jár egy külön taps, az az, hogy bemutatták, miszerint nem kell európai tréner a győzelemhez, merthogy hazai szakember ül az algériai-kispadon - egyébként, erről megoszlanak a vélemények, vannak országok, ahol ragaszkodnak az európai-felfogáshoz, máshol nem (lásd: Algéria).


SZENEGÁL

Szenegál legjobbjainak nem túl sok jó megmozdulása volt a meccsen (az egész megmérettetésen sem), bizonyos esetekben, kulcsszituációkban általában a lehető legrosszabb opcióra esett a választásuk. 

Remek játékosok soraiból áll össze a szenegáli-tizenegy, de volt, hogy oktondi módon, ész nélkül rúgták a bőrt, egy másik ország, mondjuk Nigéria sokkal jobban megharcolt a döntőért. Átütőerő hiányában játszottak a torna elejétől kezdve, nem hozták azt a szintet, amit az egy évvel korábbi VB-n. De a Fair-Play díjat ők nyerték, bár ez aligha vigasztal bárkit zöld-fehér részről. Kár, mert tényleg igazi esélyeseknek mondhatták magukat, és nem stimmelt a pályán mutatott játékkal, mégis nagyon közel álltak a serleghez.